"E" - Angel by the wings

Páros: Chanyeol, Heejin (OC)
Korhatár: 12
Műfaj: romantikus
Érzelem: beteljesülés

*Ajánlott Zene: KATT*

Angel by the wings

6 évvel korábban

- Te motorod? - szólított meg egy ismeretlen hang. A kék robogón ülve, ijedten fordítottam fejemet a hang irányába.

- Dehogy - legyintettem. - Bátyámé.

Ezzel a pár szóval kezdődött el minden. Az életem gyökeresen változott meg azon a napon, és ez ellen már nem tehettem semmit sem.

10 hónappal korábban

   Édesanyám a késő esti órákban ért haza a családi összeröffenésről. Régebben sokat jártunk oda, de nagymamám halála után ezek az alkalmak egyre ritkábbak lettek, végül megszűntek létezni. Fáradt tekintettel kémleltem anyám boldog arcát, miközben az ott történt pillanatokat osztotta meg velem.

- És képzeld - fordult felém csillogó szemekkel. - Ott voltak Park-ék, nem is hittem volna, hogy ilyen sok év után is ott lesznek. A gyerekeik meg úgy megnőttek, hogy rájuk sem lehetett ismerni. - mosolyodott el. - Főleg a fiuk. Hogy is hívják? - fordult felém segítség kérően.

- Honnan kéne tudnom? - feleltem remegő gyomorral. Hogyne tudnám.

- Megvan! Chanyeol, Park Chanyeol! - jutott hirtelen eszébe. - Hát mit ne mondjak, szép délceg fiúcska lett belőle. - húzta elő azt semmivel össze nem téveszthető anyai mosolyát.

- Tényleg? - kérdeztem boldogságtól átitatott hanggal.

- Most mit mosolyogsz így? Csak nem emlékszel rá? - szurkálódott pimaszul..

- Dehogyis. - vágtam rá egyből. Mekkora hazugság. Mindenre emlékeszem.

8 hónappal korábban

- Anya, haladjál már mert elkésünk! - toporogtam a bejáratnál miközben karomon lévő órát kémleltem. 15 óra 50 perc. - Tíz perc múlva ott kell lennünk! - lettem egyre türelmetlenebb. Még öt percnyi óráknak tűnő várakozás után, teljes díszben lépett ki a szobából édesanyám.

- Na, ne lazsálj, induljunk. - ragadta meg karomat, majd egyenesen a kocsihoz tolt.

- Már nem kell rohanni... már úgyis elkéstünk. - forgattam meg szemeimet, miközben eltettem a telefonomat.

- Ne mondj ilyeneket kisasszony! Még ne adjuk fel. - azzal beletaposott a gázba. Mikor befordultunk a végállomásra, szinte már minden parkoló foglalt volt, így alig lehetett elférni, szerencsére anyám profi parkolási képességgel rendelkezik, így könnyedén bepózicionálta a kocsit az egyetlen megmaradt és legszűkebb parkolóba. Mielőtt kiszálltam volna a járműből fújtam magamra még egy kis parfümöt, s kifésültem a hajamat. Még utoljára ellenőriztem magam a visszapillantóban, majd kinyitottam az ajtót. Abban a pillanatban mikor földet ért a lábam, egyszerűen lerohamoztak az emlékek. Szemeim előtt megjelentek az óriási füves pályán játszadozó kisgyerekek, a kemencénél rajzolgató totyisok és a kék robogónál ülő kislány aki rémülten pislogott az előtte álló fiúra. Gyomromban ezernyi pillangó ébredt fel, lábaim pedig remegni kezdtek. Mi a fene ütött belém? Nyugodj meg, nincs itt semmi amitől így kéne viselkedni. Bizonytalan léptekkel léptem be a modern építésű épületbe aminek hatására ha lehet, még jobban hatalmába kerített ez a furcsa érzés.

- Itt vagy? Úgy bambulsz, mintha errort kaptál volna. - nevetett rajtam édesanyám.

- Csak... az emlékek. - legyintettem zavarodottan. - Na, nyomás, nem kellene többet késnünk. - tereltem a témát, majd belekaroltam, s elkezdtem húzni az ismerős terepen át, a terem felé ahol zajlani szokott a szokásos találkozó, ám a nyitott, dupla szárnyú ajtó előtt lefagytam.

- Menj te elöl. - húztam őt magam elé.

- Izgulsz? - fürkészett. - Mi? Dehogy! Csak ez így udvarias. - azzal a tenyerem a hátára téve egy egyszerű mozdulattal betoltam. Pedig igaza volt, tényleg izgultam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan emlékezni fognak rám. Az ismerős arcokon már öttel több ránc és két árnyalattal őszebb haj díszelgett. Ők voltak azok, akik már csecsemő korom óta tudnak rólam. Mindhez oda mentünk és beszélgettünk pár percet. Néhánynál erős kacagás tört ki belőlem ami oldotta kezdeti feszültségemet. Fél óra elteltével már nyoma sem volt képzeletbeli pillangóimnak, sem pedig az izgatottságomnak. Épp a kikészített szendvicseknél majszolgattam amikor valaki megbökte vállamat. Hirtelen a gyomrom görcsbe rándult és úgy éreztem, hogy ez előbb megevett szendvics bármelyik pillanatban visszajöhet. Csak nem...?

- Rég láttalak. - szólalt meg a kézhez tartozó hang. Ő volt az... Lassan megfordultam, s mélyen az engem fürkésző szempárba néztem. Hirtelen elöntött az adrenalin, s ahogy az leni szokott a szám járni kezdett.

- Sok év telt el, amiért bocsánatot is kérek mert én tűntem el úgy, mint szürke szamár a ködben. Nagyon sajnálom! Én akartalak keresni. Komolyan!- hadartam el mind egy szuszra. Reakciója nem volt más mint egy mélyről jövő nevetés, mi megmutatta gyönyörű mosolyát. Semmit sem változott.

- Hát akkor... lesz mit mesélned. - mondta ugyan azzal a mosollyal arcán miközben tányérját megpakolta ezernyi kis étellel.

- Azért nem csak te vagy itt, nem kell ilyen sokat szedned! - dorgáltam magasra szökött hanggal.

- Ki mondta, hogy csak nekem lesz? - nézett rám meglepett arccal. - Na, gyere, itt túl sokan vannak. - ragadta meg karomat és egészen a kint lévő padokhoz húzott. Az egyiken aztán helyet foglalt, tányérját maga mellé helyezte.. - Mesélj. - támasztotta meg fejét kezein. - De előtte ülj azért le. - mutatott maga elé, én pedig akkor jöttem rá, hogy úgy állok ott mint egy darab fa, így gyors helyet foglalva átgondoltam mondandómat.

- De várjunk, miért csak én meséljek? - böktem magamra meglepődve.

- Nem én tűntem el, csak úgy, öt évre - rántotta meg vállát, mintha ez magától érthető lenne. Lassan bólintottam, majd elkezdtem, s be sem állt a szám míg elértem a mai nap történéseihez. Sztorim közben a szendvicsek is fogyatkoztak lassacskán, s a nap is nyugovóra tért, Chanyeol pedig egész végig ugyan azzal a figyelemmel kémlelt. Mintha csak egy másik dimenzióba cseppentem volna. Legszívesebben ott maradtam volna egész végig, ám az idő nem nekünk dolgozott.

Most

- Mondtam már, hogy nem én voltam! Honnan veszed? - vágtam vissza gondolkodás nélkül.

- Hát nem hinném, hogy van rajtad kívül olyan akinek ilyen ronda kézírása lenne. - válaszolta Chanyeol ingerülten, kezében a rózsaszín papírral. Na ja, azt hittem jó ötlet lesz ez. Oh, hát micsoda bukta, mindent elrontottam ezzel a levéllel. Mind tudjátok milyen levél az, ami miatt ez a roppant kínos párbeszéd alakult ki. Persze, hogy tudjátok. - Tudod mit? Felejts el. - mutattam a levélre amiben tisztán megírtam az idő közben kialakult érzéseimet iránta. - Már itt sem vagyok.- fordítottam hátat. Az a fránya szerelem. Könnyeimmel küszködve kihúztam magam, s sebes léptekkel indultam haza. Az estém szörnyem laposra sikeredett. Át sem nézve a másnapi tananyagot, dobáltam bele táskámba a könyveket és miután eléggé elértem a megfelelő hangulatot, elindítottam egy szívszaggató fimet. Az ilyenek végére mindig meghal a két főszereplő egyike valami betegség miatt... kábé húsz ilyen különböző verzióba található meg ez a sablon. Hosszú éjszaka lesz.

- Hogy fulladna meg egy kanál vízbe. - bombáztam szavaimmal Chanyeolt, miközben válogattam a filmek közül. Visszaemlékezve haragos arcára, lelkem ismét ezernyi darabra tört, mellkasomban pedig akkora nyomás keletkezett, hogy már azt hittem összeroppan. Hirtelen telefonom jelzett, hogy valaki írt nekem. Zsebemből előhalásztam a készüléket és lomha mozdulatokkal megnyitottam az SMS-t. ,,Hallottam mi történt ma... Minden oké? Itt vagyok lent a bejáratnál. '' Mélyről jövő sóhajjal jutalmaztam legjobb barátnőm üzenetét. A legjobbkor. Mindent eldobva rohantam le a harmadik emeletről egészen a bejáratig, azzal sem törődtem, hogy hajam akár egy bokor, ruháim pedig csak úgy lógtak rajtam, mintha csak egy száz kilós embertől kértem volna kölcsön. Amikor leértem, egészen más várt mint amire számítottam. Legalább most már pontosan tudom milyen érzés lehet egy szívroham. Ő volt az. Chanyeol. Még az egyenruhájában szobrozva várt rám a hideg októberi estén. Mamuszom csúszását meghallva rám emelte tekintetét, s arcomat vizslatva várta reakciómat.

- Te mit keresel itt? És hol van Haseul? - tudtam, hogy hallja az üveg ajtón keresztül.

- Megkértem, hogy írjon neked. Haseul nem jön. - szögezte le már az elején. - Kijössz? - kérdezte a lehető legaranyosabb tekintettel. Nem tudtam, hogy mit is kéne reagálnom. Elmém feladta a szolgálatot, nem akart segíteni. Így lassan megindulva az ajtó felé vettem az irányt, miközben egész végig tartottam a kapcsolatot szemeivel. Remegő légvétellel rácsúsztattam ujjaimat a kilincsre, s elfordítva azt, kinyitottam az ajtót.

- Még egyszer kérdezem. Mit keresel itt? - léptem elé, ugyan azzal a gyomor ideggel ami szinte egész álló nap elkísért mindenhova. Mellkasomon ismételten erős nyomás lett úrrá, ami miatt alig tudtam egy normális szót is kipréselni. - Én...én csak, bocsánatot szeretnék kérni. - kezdte bűnbánóan.

- Nem is tudom, hogy lehettem ilyen nagy balfék veled. - hangja most sokkal visszafogottabb lett mint általában, rá sem ismertem. Kezeit háta mögé száműzte, szemei cipője orrát kémlelték.

- Köszönöm, hogy rájöttél mekkora egy fasz voltál a mai napon. - fontam össze karjaimat magam előtt. - Ennyi? A kihalt utcán visszhangzottak szavaim, s a minket körülvevő gyér világítás vészjóslóan vetült arcunkra. Nem is értettem, hogy miként titulálhatnám a mai napot, de annyiban biztos vagyok, soha nem felejtem el.

- Hát, lenne még itt valami, de ahogy rád nézek talán meg kéne gondolnom magam. - nevetett fel visszafogottan. - Nagyon vicces vagy, Humor Herold. Na, bökd ki ,míg itt nem hagylak! - forgattam meg szemeimet unottan. Legbelül azonban egy apokalipszishoz hasonló állapot uralkodott. 

- Tudod, hogy van egy olyan tulajdonságom, hogy néha hamarabb cselekszem minthogy átgondolnám. - hangja mondata végére erőre kapott, szemeit pedig enyéimbe fúrta. - Ugye most tudod, hogy mennyire nehéz ez nekem? - mutatott rám ujjával miután seperc alatt elhadarta mondatát. - Térj már a lényegre Ch...- kezdtem bele azonban befejezni nem tudtam, mert kezével a nyakam mögé nyúlt, s magához húzva óvatosan megcsókolt. A hirtelen sokkhatás után, lassan viszonozni kezdtem csókját, ami sajnos pont olyan gyorsan ért véget, mint ahogy kezdődött. - Szeretlek. - tolt el magától. - Most örülsz? - döntötte homlokát az enyémnek. Hirtelen minden megszűnt körülöttünk. Szívem heves tempóján kívül nem érzékeltem semmi mást. Ez nem lehet igaz, ez csak egy álom.

- Biztos, hogy jó házhoz jöttél? - hebegtem zavarodottan. - Rajtam kívül úgy egy tucatnyi szebb lány várakozik ezekre a szavakra. - mutattam körbe.

- Most komolyan ez a válaszod, ezek után? - szökött fel hangja hirtelen. - Heejin, te most sírsz? - rémült meg hirtelen érzelmi kitörésemtől.

- Nem! Épp hagymát szeletelek. Szerinted? - kiabáltam teli torokból, s azzal a mozdulattal fejem szorosan a vállába fúrtam, karom átvettettem a hátán, s szorosan húztam őt magamhoz.

- Te lány. - sóhajtott, majd viszonozta ölelésemet és kócos koronámba temette arcát. - Most te jössz.

- Hm? - kérdeztem csukott szemmel. Illata beszökött orromba, szinte elkábított.

- Mond ki. - utasított.

- Nem.

- Mond ki! - ezúttal már sokkal indulatosabban ismételte magát.

- Én se szeretlek Chanyeol. - szorítottam meg jobban testét.

***

Helyesírás: 10/6 - Kicsit elkapkodhattad a dolgot, mert elég sok elírást és hibát találtam benne, ami nagyon zavaró tud lenni a szemnek! Illetve a vége kérdéses még, hiszen nem hiszem, hogy Heejin pont ezt akarta volna mondani a colosnak válaszként. :D

Fogalmazás: 10/8 - Ezzel a szemponttal nem volt gond, úgy érzem, bőven megérdemled ezt a nyolcast, hiszen szépen megírtad, egy-két mondatbéli hibát leszámítva.

Történetvezetés: 10/7 - Itt kicsit szaladtak az események és hiányoltam egy kicsit részletesebb folyamatot a dolognak. Olyan hiányosnak éreztem, hiszen csak az volt feltüntetve, ahogy ment az idő (hat év, tíz hónap, nyolc hónap...stb.). 

Tartalom: 10/10 - Ezzel a résszel semmi gond nem adódott, legalábbis én úgy vélem. Volt egy alap történet, ami köré építettél.

Egyéni megoldás: 10/7 - Őszintén, ilyen ficek akadnak egy-két helyen, és ezért nem tudtam több pontot adni, viszont azért mégsem nevezném tipikus tömeggyártmánynak. :)

Összesen: 50/37

SZAVAZÁSHOZ KATTINTS IDE